2010. december 16., csütörtök

Újpest- egy városrész újratöltve



Újpest nem feltétlenül az a része Budapestnek, ahova az ember elvinné a külföldi ismerőseit. Nincsenek nevezetességek, az ember néhol elveszik a sűrű házfalak rengetegében. A magas panelházak messziről kiemelkednek, és emberi sorsokról mesélnek. De Újpest, ha lassan is, de újjáépül, szépül. Ennek látványos és talán egyik legfontosabb eredménye az idén átadott, teljesen felújított főtér. Új burkolatot raktak le, sok részt beparkosítottak.
A Károlyi park ideális találkozóhelyszín időseknek és fiataloknak. A téli, havas időjárásban ugyan csak egy pár ember szállingózik a parkban, de biztos, hogy amint kitavaszodik, sokan fognak üldögélni a magas fák alatt. Emellett a park sok szülő öröme is, mert végre szép és kultúrált helyen sétálhatnak kisgyermekeikkel.

A főtér közepén a klasszikus Városháza és a katolikus templom magasodik. A régi épületek teljesen beleillenek az új környezetbe, valahogy még jobban érvényesülnek, mint az átépítés előtt. Az építkezést nyáron kezdték el, egy Főtér-Építő rendezvény keretében, ahol a lakosok saját maguk is segíthettek elkezdeni lerakni az új burkolatot.

Az újpesti lakosság örömére a főtér melletti piac is felújításon ment keresztül és újra megtelt élettel. Az emberek arcán a találkozás öröme látszik. Idősek és fiatalok egyaránt szívesen vásárolnak a piacon, olyan igazi piaci kofás hangulat uralkodik, csak úgy nyüzsög az élet. Kapható minden, ami szem szájnak ingere, és ami az igazi finom ételek alapanyaga. Az adventi programok keretén belül a piacon magyaros ételeket főznek és kínálnak a megéhező vásárlóknak: székelykáposzta, disznótoros, és birkapörkölt illata lengi be a piacot.
 
Az újjáépített főtéren karácsony közeledtével adventi vásár van. A kis fabódék sok-sok ajándékötlettel szolgálnak annak, aki még nem tudja, mit ajándékozzon a szeretteinek. Emellett az egy hónapig tartó vásár, sok színes programmal is várja az érdeklődőket. Színházi programok, bábelőadások, koncertek csábítják a főtérre a kicsiket és nagyokat. Az egész hangulat barátságos és családias, az embert furcsa vidámság fogja el. S az ünnepi díszkivilágítás csak emeli a karácsonyi hangulatot.
Akinek nem elég a téren kapható forralt bor, és egy kis édességre vágyik, annak tökéletes hely a családias hangulatú Harangvirág cukrászda, ahol a pultban álló néni, mindenkit úgy köszönt, mint egy régi ismerőst. Az ablakból pedig, egy szelet torta és forró csoki mellett belátni Újpest szép, új, kivilágított főterét. Igazán jó lezárása ez, egy jó hangulatban telt napnak.   
S az esti kivilágításban talán még jobban érződik, hogy az új főtér nem csupán egy felújított tér, hanem rengeteg ember munkájával és igyekezetével telített új kezdet.

Vörös Csilla, Győrfi Laura, Papp Ádám

Az öreg beduin

Áldott Szafijám!

Mindig is te voltál nekem a legkedvesebb. Őszintén sajnálom, hogy soha nem mondtam meg neked, de egyedül téged szerettelek igazán. Sarifa, Hessza, Anvar, Tarub, Malika, Rabab? Ugyan… Egyikük sem játszott úgy az údon, mint te, s a csípejük sem ringott olyan mámorítóan a fellahi ritmusára, mint a tiéd. Emlékszem, atyáddal éppen ötven dromedárnál tartottunk az alkuban, amikor kiléptél a sátor félhomályából, hogy a nikábon átizzó szemed lángoló ikertornyokat idéző tűzével a szívembe égesd mindörökre a nevedet: Szafija.

Amidőn ezt a levelet olvasod, én már nem leszek az élők sorában.
A Mindenható – legyen áldott az Ő neve! – útjai kifürkészhetetlenek. Amikor tavaly egy éjjelen kilovagoltál velem a sivatagba, hogy együtt nézhessük a csillaghullást, egyikünk sem gondolta volna, hogy nemsokára egy hűvös, hitetlenek lakta országban fogok szembenézni a végzetemmel.

Egyetlen Szafijám, egyszer talán megérted, hogy miért életem legutolsó óráiról fogok most mesélni. Szívesebben írnám le neked azt a verset, melyet a pacsirták énekét idéző hangodon súg fülembe a múzsa, de ez sokkal fontosabb, hidd el.

Azt tudod, hogy Moszkvába kellett utaznom, hogy részt vegyek egy fontos üzleti tárgyaláson. Arról viszont senkinek sem beszéltem, hogy félúton meg kell majd állnom, hogy találkozzak egy Zájec fedőnevű orosz titkosügynökkel, aki átad nekem egy tekercs mikrofilmet, amelyet továbbítanom kell az orosz fővárosba. Kedvesem, tudom, hogy már fel is tetted magadban a kérdést, hogy milyen kényszer vihet rá egy olyan magas rangú férfiút, mint én, hogy részt vegyen a hitetlenek ilyesfajta szánalmas játékaiban, de megvolt rá a nyomós okom… 

Zájeccel egy Magyarország nevű közép-európai kis állam egyik repülőterén kellett találkoznom.



Ferihegy. A dicső elődeim törzse által használt nyelvjárásban létezik egy szó, ami nagyon hasonlóan hangzik. Azt jelenti: „öreg beduin, aki kimegy a sivatagba meghalni”.





De hová?

A gépem hajnalban landolt, Zájeccel nem sokkal ebédidő előtt kellett találkoznom, a moszkvai járat indulása pedig 22:30-ra volt kiírva, úgyhogy maradt elég időm, hogy felfedezzem a környéket. Ó, galamblelkű kis Szafijám, ha tudtam volna, hogy mi vár rám, azonnal felszállok az első gépre, amivel hazajuthatok, hogy végre nyugalomra hajthassam a fejem bársonyos öledben!

Tudod, hogy gyakran szoktam repülni, úgyhogy az utazás nem viselt meg különösebben, az átvizsgálás során azonban kitüntetett figyelemben részesültem, mint manapság az összes igazhitű, amikor a pogányok – Allah véres kardja sújtson le rájuk! - földjére lép.



Fussatok csak, hitetlen kutyák, a pokol tüze elől úgysem menekülhettek!


Az előcsarnokba való viszontagságos bejutást követően fél órával már rutinosan mozogtam az épületben. Képzeld, az újságosnál találtam egy magazint, amelyben szerepelt egy interjú a régi barátommal, Szaad Muszafival! Emlékszel Szaadra? Megszállott autógyűjtő, két éve tőle nyertem el a zöld Miurát, amikor egy közös solymászat alkalmával jobb vadásznak bizonyult a madaram az övénél.


http://lh6.ggpht.com/_RhmTnsOsmuI/TQZYJYJm-8I/AAAAAAAAB7s/NfUB1REq9Qg/s640/Ferihegy2%20020.jpg

"The Kabul Guy". Remélem, Szaad, bosszút állsz ezért a tiszteletlenségért!

Ó, kegyelmes Allah, könyörülj meg rajtam, gyarló vétkesen! Engedtem az elátkozott hely démoni csábításának, és most, nem sokkal a halálom előtt bocsánatodért esedezem, ó, Mindenható! Nem kellenek a hurik, nem kell a rabszolgahad, de ha a pokolra jutok, soha többé nem láthatom tisztalelkű Szafijámat, aki iránt érzett végtelen szerelmem ragyogása talán a Te mindent látó szemed elől is el elrejti ezt a szégyenfoltot!


                http://lh5.ggpht.com/_RhmTnsOsmuI/TQZYXXsFWqI/AAAAAAAAB8I/pNWEjGMMjDg/s640/Ferihegy2%20034.jpg

A gonosz hideg, habzó forrása. Kegyelmezz bűnös lelkemnek, Egy és Igaz!

Lassan eljött a találkozás ideje. Az újságom mögül fel-felpillantva észrevettem, hogy egyre több lesz az egyenruhás alak az épületben. Mivel reptereken gyakran fordul elő ilyesmi, túl nagy jelentőséget nem is tulajdonítottam a dolognak. A mikrofilm egyelőre nincs nálam, komoly vétségeket pedig a hitetlenek törvényei ellen sem követtem el, úgyhogy nincs mitől félnem, nem igaz?


Akár a sivatagban eltévedt vándor felett gyülekező keselyűk...
 

Elindultam a találkozó megbeszélt helyére, amikor hirtelen megpillantottam az oroszt.



Zájec vár. Már nem sokáig.

Örültem, hogy végre túlesek a hitetlenek aljas módszereivel kizsarolt feladat nehezebbik részének teljesítésén, és az eredeti tervemtől eltérően, mely szerint nem hagyom el a terminált az országban tartózkodásom majd' egynapnyi ideje alatt, mégis bemehetek egy kicsit körülnézni ebbe a repülőről nézve kissé sivárnak tetsző városba. 

Odaléptem Zájec mellé, aki felém sem nézve indult tovább a pulttól. Éppen vágtam zsebre a mikrofilmet rejtő maszatos szalvétagalacsint, amit ott hagyott nekem, amikor Allah - áldassék az Ő neve! - a megfelelő irányba vezérelte a tekintetemet, hogy elkaphassam, amint két kommandós ránk mutat és rohanni kezd felénk.



Vérebek!

A népünkre jellemző híresen jó reflexeknek köszönhetően mire eljutott a tudatomig, hogy mi történik, már félúton voltam a kijárat felé, hogy aztán csodával határos módon élve ki is jussak az épületből. Mögöttem lövések dördültek, Zájecet lelőtték, mint egy kutyát. Mondjuk a maga módján ő is kutya volt… A parkoló felé kezdtem futni.


                        http://lh3.ggpht.com/_RhmTnsOsmuI/TQZX3ha2kwI/AAAAAAAAB7M/SzDishKjOaQ/s640/Ferihegy2%20001.jpg

Egyikben sem hagyták benne a kulcsot...

Miután sikerült valamennyire felszívódnom az autórengetegben, hátranéztem, hogy felmérjem, üldözőim hol járnak. A tucatnyi rohamrendőr éppen megállt egy pillanatra a terminál bejárata előtt, hogy a vezetőjük kiadja a parancsot, hogy farkasfalkáéhoz hasonló taktikát alkalmazva kisebb csoportokban kerítsék be a parkolót.
 
Allah útjai valóban kifürkészhetetlenek. Mi célja lehetett a Magasságosnak azzal, hogy a kerítésen lévő lyuk irányába terelt, amelyen átbújva megpillanthattam végre szabadulásom vélt zálogát, a rég használt füves kifutópálya végén álló kétfedeles Antonovot, éppen olyat, mint amilyenen annak idején megtanultam repülőgépet vezetni? Az AN-2-es láthatóan üzemkész állapotban volt, nem is haboztam, másodpercek alatt a pilótafülkében találtam magam. Mikor a botkormány hideg bakelitmarkolatához ért a kezem, akkor jutottál eszembe, szívem egyetlen királynője.


A WTC-nek meg se kottyant volna.

Most valószínűleg a palotakert datolyapálmái alatt pengeted az údot, és azt a szívednek oly kedves dalt énekled, ami arról a pásztorlánykáról szól, aki elindul a sivatagba, hogy megkeresse az elcsatangolt teveborjacskáját. A szökőkút párája hűsíti a felhevült testedet, melyet rajtam kívül senki más nem ismer. Te vagy az én údom, imádott Szafijám! Ha még egyszer a karomban tarthatnálak, megszűnne a tér és az idő, csak a végtelen ölelés létezne, amelyben elveszni többet ér a világ minden kincsénél!

Az altiméter szerint nagyjából ezerháromszáz méter magasan járhatok, a tank pedig lassan kiürül. A botkormányt kitámasztottam, és most a pecsétes szalvétára írom neked ezeket az utolsó sorokat, amelyek – most már végre én is belátom – soha nem jutnak el hozzád. Talán mégiscsak arra a múzsára kellett volna hallgatni...

Irgalmas Isten, nekem már nem kell kegyelem. Ha a Paradicsomban sem találkozhatok vele, innen, a halál torkából már csak annyit kérek tőled, ó, Mindenható, hogy óvd meg minden bajtól, és adj neki hosszú, boldog életet!

A motor kihagy, a magasság csökken. Az utolsó másodpercben a nevedet fogom kiáltani, a retinámba pedig az arcod képe ég bele, amikor utoljára hunyom le a szemem!


أحبك يا صفية

Egy hajléktalan naplója

December eleje, reggel. Fagyhalál közeli állapotban ébredek egy nedves padon. Körülnézek. A Móricz Zsigmond körtéren vagyok, Budán. Minden csupa hó és latyak. A pad mellett a szatyraim, amikben hordom az összes "vagyonomat". Szedelődzködni kezdek, a Villányi út felőli aluljáróval szemben vagyok. Az emberek már rohannak munkába. Buda egyik legforgalmasabb tere ez, közlekedési csomópont. Rengeteg villamos- és buszjárat megy itt, valamint - ha minden jól megy - még ebben az évszázadban itt lesz az épülő négyes metró egyik állomása, aminek építkezési munkálatai jelentősen befolyásolják a környék külcsínyét. 


 A körtéren többszázezer ember fordul meg naponta, nekem és pár hajléktalan sorstársamnak pedig "otthont" ad. Bár itt nem élünk olyan sokan, mint a város pár másik terén, az embereknek így is problémát okozunk, rontjuk a környék "imázsát". A falon egy emléktábla emlékeztet a körtéren történt 1956-os eseményekre. Az őszi szabadságharc ellenállásának egyik központja volt itt. A magyar szabadságharcosok fegyvereiket a tér közepén található Gombában raktározták. A Gomba ma lepusztult állapotú "ipari műemlék", egykor várótermek, üzletek voltak benne. A műemléktől tovább folytatva utamat, betérek egy kis pékségbe, ahol a tegnap koldult pénzemből megveszem mai betevőmet, egy kiflit. A pékséghez közel csalogat a McDonald's gyorsétterem. Ezen is látszik, hogy a körtéren szinte minden megvan, ami egy civilizált nagyváros feltétele: koldusok (például én), rosszul szervezett közlekedés (a villamosok és buszok gyakran egymás nyakában torlódnak), használhatatlan, nagy és ronda épület (Gomba), valamint a fogyasztói társadalom temploma (McDonald's). Ezek mellett az egyik kedvenc helyem a körtéren a kombínó végállomása felé található könyvturkáló. Az utcai antikvárium előtt található egy nagy halomban rengeteg könyv, mind négyszáz forintba kerül. Igaz, itt főleg az értéktelen ponyvák, cirillbetűs és idejétmúlt könyvek találhatók, de egy magamfajta hajléktalan könyvbarátnak ez maga a paradicsom. Ráadásul hallottam, hogy egyszer valaki vásárolt itt egy fedelét vesztett, molyrágta német könyvet, amiről aztán kiderült, hogy egy több mint száz éves német Platón kiadás, és a szerencsés vásárló jó nagy haszonnal adta el a kötetet egy antikváriumosnak. Egy ilyen nekem is jól jönne.

Majd elindultam kedvenc alvóhelyem, a Feneketlen tó felé, amin még mindig nem fog az idő vasfoga. Emlékszem, még édesanyám mesélt a tó legendájáról, hogy annak idején, a Feneketlen-tó helyén üres, mocsaras föld feküdt. A legenda szerint volt itt egy téglagyár, ami még az 1860-as években is működött, egészen addig, amíg a század utolsó éveinek valamelyikében forró vizű forrás nem fakadt a mélyből, és el nem árasztotta az ott tátongó agyaggödröt. A helyi öregek az esemény után sokáig mesélték, hogy a munkások szerszámaikat és gépeiket veszni hagyva menekültek kifelé a gödörből, amelyet teljesen megtöltött a beáramló víz. Akadnak, akik ma is váltig állítják, hogy a munkagépek és azok kezelőinek maradványai még mindig a tó feneketlen mélyén hevernek. A tó partja kedvelt babakocsi-tologató hely, és a nagyobb porontyok is imádnak ide járni vadkacsákat etetni. A fák között meghúzódó padokon szívesen ücsörögnek az idősek a lenyugvó nap fényében. A tó a jelenben is tartogat titkokat: az elmúlt évben jócskán leapadt a vízszint, aztán pár hónappal később furcsa habzás okozott riadalmat a környék lakóiban. A park egyik sarkában modern játszótér várja a legkisebbeket, a másik sarkában álló Budai Parkszínpad lepusztult helyiségeiben szórakozó közönség helyett mi, hajléktalanok és városi galambok vertünk tanyát. A nyolcvanas évekre elapadtak a tavat tápláló források, és a helyi élővilág, a  nagy halállomány erős pusztulásnak indult. Később a helyzet javulni látszott, állítólag néhány hal újra felbukkant, de sajnos ezt mi már most nem látjuk, nem csillapíthatjuk velük szűnni nem akaró éhségünket.

A hideg is kezd már nagyon elviselhetetlenné válni számomra. Utolsó kísérletként megpróbálom megkeresni a tegnap esti vodkámat, hogy az alkohol melegítse fel átfagyott testemet. Kis séta után meg is találom egy közeli padon, ám az üveg üres, és még a cigarettám is elfogyott. Éhes vagyok, fáradt vagyok és fázom. És még ma nem is kéregettem, így újabb falathoz nem juthatok. Végső elkeseredésemben elmegyek a közeli villamos megállóhoz. Pár perc várakozás után végre feltűnik egy szerelvény, melyre gyorsan fel is pattanok. Itt már kellemesebb az idő. Kicsit megmelengetem magam az ingyenes utazás közben, ám egy ellenőr érkezése megzavar magányomban és leszállít a körtéren. És ismét itt. Már sötét van és egyre hűvösebb. Leülök az egyik padra és újra belekezdek a napi rutinba: „Éhes vagyok, segéllyenek!!!”

2010. december 15., szerda

A belváros új főutcája (V. kerület, Egyetem tér – Ferenciek tere)


„Én gázlámpákat akarok a pesti utcákon,
Kandelábereket, melyek alatt kalapos
Polgárok sétálnak elmélázva, sétabottal,
Régimódi eszmékkel, ízes szavakkal”
(Balázs Gyula)

      1910-et írunk. Hősünk, egy ismeretlen pesti polgár, a belvárosban sétál. Semmi különösebb oka nincs rá, kedvtelésből teszi. Szereti a tarka utcákat s tereket, melyeket lenyűgöző házak szegélyeznek.
Különösen szép látványt nyújt a jogi kar épülete, mely gyakorlatilag egybenőtt a neki támaszkodó katolikus templommal. Mintha egy direkt szimbóluma lenne a hit, erkölcs és tudás hármas értékének. Elvégre itt képzik a jövő értelmiségét. Nagy tudású embereket, kiket minimum úgy fognak szólítani: „tekintetes úr”. Ehhez illően is viselkednek: mindenkor udvariasak, legfőképpen az idősebbekkel szemben. Tisztelettudóan beszélnek egymással, lassan, kimérten, ahogy illik. Az átlagember talán nem is értené őket, miért mondják az időjárásra, hogy „meglehetős”. De hát kérem, ez Pest. A belváros.
Itt mindenki érti, ez csak természetes. A füstös kis kávézók teraszán nem akárkik üldögélnek, hanem sznob polgárok. Sznobok, mert nem hajlandóak lesüllyedni a tudatlan tömeg szintjére, hanem büszkék rá, hogy különböznek tőlük.

      2010, Budapest. Ugyanott sétálunk. Ízléstelen betonbuckák, krómoszlopok, valamint az utcákon elszórt szemét adja meg az alaphangulatot. A régi, „gyűlölt” korokat idéző, évszázados házakat félig lekopott választási plakátok, s graffitik teszik felismerhetetlenné. Az üzletek kirakatai felett magyar helyett csupán angol feliratok olvashatók... Persze nem csoda. A Nemzeti Múzeum udvarán is csillagos zászlót tépked a szél... Testet öltött az úgynevezett liberalizmus, maga alá gyűrt mindent. A belváros egy ideig még ellenállt, mára azonban az is elesett...
Az egyetem épülete még megvan, bár rég mást, s máshogy tanítanak benne. Az erkölcs, a hit immár háttérbe szorult... A diákok sem a régiek. Nem tartoznak ők már az elithez, örülnek, ha lesz munkájuk. Ahogy biztos jövőjük, úgy öntudatuk sincs már. Persze ne legyenek kétségeink, ők még mindig a legértelmesebb réteg, akikkel összefuthatunk az utcán, nem vitás.
Továbbhaladva furcsa dologra leszünk figyelmesek: a ferences templom homlokzatát egy Škoda reklám takarja, persze csak a felújítások idejére. Mindenesetre illúzióromboló. Ahogy az egész belváros. Ha esztétikai szempontjainkat elfeledjük is, nincs mit csinálni a környéken. Pontosabban van: vásárolhatunk, mintha csak egy plázában volnánk. Még a tolakodó tömeg is megvan. Ha jól akarjuk érezni magunkat, legjobban tesszük, ha egy „vendéglátó ipari egységben” töltjük el az időnket. Ebben még mindig jó a környék. Vannak kocsmák, kávézók, éttermek, mindenki megtalálhatja a neki szimpatikusat. Esetleg többet is felkereshet, ha egész napos programra vágyik. Néhány fröccs után már nekünk sem tűnt olyan borzasztónak az egész. Aztán tanúi leszünk egy átlagos utcai jelenetnek. Éljen a multikulti!
„Aggyá egy cigit! Na aggyá má geci!”- köszönti az egyik világpolgár a másikat, miközben a jó közérzete érdekében köp is egy nagyot. Amaz lehajtott fejjel továbbsiet, talán mert nem dohányzik, vagy mert tegnap már kapott verést, amikor rendőrért mert kiáltani.
Ezzel úgy döntöttünk befejezzük rövid, és inkább szociográfiai ismereteket hozó felfedező utunkat, s a nagy hidegre való tekintettel, megmaradunk az álomképeknél.

      Budapest régen szerethető volt. Nem kell ehhez saját korrajzot készítenünk, elég ha belelapozunk egy Krúdy, vagy Heltai Jenő kötetbe, s rögtön érteni fogjuk. Az egész cikkecske megírásához egy plakát adta az ötletet, vagy úgy is mondhatnám, az háborított fel ennyire. A következő állt rajta: „A belváros új főutcája”. Nos, nem kell új! A régit adnák vissza, annak házaival, üzleteivel és legfőképpen hangulatával! Végül is túlzok. Az épületek egy része még megvan. Csak azt a néhány tízezer embert kellene deportálni... Mondjuk ki Angyalföldre... Az már úgyis menthetetlen.

Barangolás a Móricz Zsigmond körtéren és környékén

Elöljáróban, hogy miért is erre a helyszínre esett a választásunk… A „Körtér”- ahogy leggyakrabban nevezik - minden bizonnyal Buda legnagyobb kiterjedésű, legforgalmasabb, „legélőbb” tere, és ez által a legfontosabb közlekedési csomópontja is. A téren, mely 1945 óta viseli a Móricz Zsigmond nevet, 2 villamos illetve 9 autóbusz végállomás található, emellett további négy villamos és 4 buszjárat halad át. Szinte hihetetlen, ám hatalmas forgalmát jól jellemzi, hogy a Móricz Zsigmond Körtér és a Szent Gellért tér között normális körülmények között, óránként és irányonként menetrend szerint 45 darab villamos és 60 darab autóbusz közlekedik.
Már csak ezért is érdemes egy kicsit jobban körbenézni és megismerkedni a hely szellemével…

·                               8.00
Találkozás a tér közepén található Szent Imre herceg c. szoborcsoportjánál. Innen szinte belátható az egész helyszín.
Az utak, járdák szinte zsúfolásig teltek, ki-ki munkába, iskolába siet. Nem igen láthatunk ráérősen sétálgató embereket, mindenki csak úgy kutyafuttában, már-már rutincselekvésként átveszi az osztogatóktól a Metropol-t. Mondjuk ez nem is csoda, hiszen jócskán 0 fok alatt van a hőmérséklet, és talán a hó épp szemerkél is egy kicsit.
Ez nem szegheti kedvünket, hiszen miután bevártuk egymást elindulunk, hogy először egy jó meleg kávéval, cappucinóval pótoljuk az alváshiányt és erőt gyűjtsünk a nem mindennapi feladat teljesítéséhez. Pláne ilyen időben!
Szimpatikus kávézót nem találván a túloldalon lévő, nemrégiben felújított Mc Donald’s felé vesszük az irányt. Amint beszereztük, elfogyasztottuk a már említett kávénkat, nekilátunk, hogy felfedezzük, körbejárjuk a körtér kisebb-nagyobb, ismertebb-kevésbé ismertebb nevezetességeit.

·                                9.00-12.00
A délelőttöt tehát nagyrészt ezzel töltjük.
 Meg kell jegyezni, hogy eredetileg a téren állt, a névadó, Móricz Zsigmond szobra, melyet az új vágánykapcsolat kiépítésekor, kb. két és fél éve áthelyeztek, tehát sajnos már nem található itt.
Első körben megtekintjük, a már említett Szent Imre szoborcsoport, melyet Kisfaludi Strobl Zsigmond készített, és 1930-ban állítottak fel a tér közepén.
Illetve találhatunk egy emléktáblát is, amely az 1956-os harcoknak állít emléket.
Érdemes szót ejteni a téren található híresebb épületekről is. Elsőként a tér közepén álló „Gomba”, amit 1942-ben építettek és korábban a HÉV végállomása volt. Majd az 1900-as évek elején épült bérházak: 1. sz.: a Detoma- bérház (Detoma Alfonz és Fischer János tervei alapján készült), 2. sz. bérház (szintén Detoma Alfonz és Fischer János tervei alapján készült), 18. sz. bérház (Rainer Károly tervezte).
Habár a bevezetőben már esett szó a közlekedésről, azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy helyszínünket öt út, utca határolja. Ezek a következők: Bartók Béla út, Himfy utca, Villányi út, Fehérvári út, Váli utca, Karinthy Frigyes út.
Illetve itt épül 4-es metró egyik állomása is, melynek épülési folyamatába egy-egy kíváncsi, érdeklődő járókelő akár be is tekinthet.

·                               12.00-14.00
A délelőtti viszonylagos nyugalomhoz képest, ebédidő tájékán ismét zsúfolásig telik a körtér. Megtelnek a közeli gyorsétkezdék (Subway, Mc Donald’s, Főzelékfaló)- amelyek száma az elmúlt évek alatt igencsak megnövekedett. Például idén ősszel nyitott meg egy KFC a Móricz központjában.
De ha valaki igényesebb, igazi éttermi hangulatra vágyik, a Bartók Béla úton ezekből sincs hiány.
Azonban vitathatatlanul nagy konkurenciát jelent, a Fehérvári út és a Bocskai út kereszteződésénél található, 2009 novemberében megnyílt Allee bevásárlóközpont, amely különösen most, a karácsony előtti időszakban rengeteg vásárlót vonz magához.
Egyre kitartóbban hullik a hó, ami elég kellemetlenül érinti a busz illetve villamosmegállókban várakozókat. Hát igen, nem árt ilyenkor a meleg téli sapka, sál, kesztyű és a kapucnis kabát…
Egyszerre fogalmazódik meg bennünk a gondolat, hogy ebédszünet ürügyén felmelegítsük lefagyott végtagjainkat.
- Hol kajáljunk?- kérdezzük egymástól tanácstalanul. Írásban mégsem néz ki olyan jól, hogy már megint a McDonald’s-ot választottuk, így benézünk a Főzelékfaló nevű helyre. Ilyenkor bőven megy a nagyüzem, rutinszerűen szolgálnak ki bennünket, kifogásunk nem lehet.
Az étkezdében körültekintve kétféle embertípust fedezünk fel; a magányosan, sietést tettetve, az „épp csak kiugrottam ebédszünetben” arckifejezést magára öltve lapátolót, illetve a teendői végeztével (feltételezhetően egyetemista), kettes, hármas csoportban cseverészve csipegetőt. Mi, valahol félúton helyezkedünk el; hárman vagyunk, mondanivalónkból kifogyva élvezzük a kellemes hőmérsékletet. Sietnünk kéne, erre saját lelkiismeretünkön kívül a folyamatosan érkező vendégek lesújtó pillantása is emlékeztet bennünket. Jól van, megadjuk magunkat, és újra elfoglaljuk őrhelyünket a téren.

·                               14.30-16.30
A következő két órában a tér újra kicsit felpörög. A szerencsésebb felnőttek munkájuk végeztével, személyesen vagy autósan igyekeznek kivenni a jól megérdemelt részüket a „Móriczból”, ezzel kisebb fennakadásokat okozva a forgalomban. A villamosok, a gyakori indulások ellenére is tömötten indulnak tovább, kisebb krízishelyzetek helyszínéül szolgálva.
Érdekes kívülről szemlélni, ahogy egy egész utazóközönség nézi végig egy kismama küzdelmét a babakocsival (jelentjük 2:1-re a kismama győzedelmeskedett), az 2-3 perces fennakadás alatt néhány utas még türelmetlen sóhajokkal is jelzi nemtetszését.
Egy lilakabátos férfi ez idő alatt négyszer fordul meg a téren, kabátja színéről könnyű kiszúrni. Feltételezzük, hogy ő is valami megfigyelést végezhet, lehet, hogy ő résztvevő megfigyelőként, az eseményekbe beavatkozva figyeli meg az embereket. Az is lehet, hogy szerencsétlen amatőr, a BKV útvonaltervező használatával próbált meg tájékozódni, ami a „2 megálló, leszállás a Móricz Zsigmond körtéren” parancsot háromszorosan dobta ki. Bár valószínű, hogy csak szimplán az új lila kabátját teszteli, milyen hatást vált ki az utca emberéből, netán fülest kapott, hogy a Street Fashion, itt fotózik ma. Végtelen opciót kitalálva reméljük, hogy hamarosan fény derül az igazságra. Addig is Lali fedőnévvel álcázzuk, és folyamatos megfigyelés alatt tartjuk.

·                              16.30-20.00
Besötétedik, ami a sötét mellett, még hidegebb levegőt is hoz. Lelkesedésünk kezd alábbhagyni, pláne, hogy egy ufó sem jelezte még érkezését, de egy jó utcai bunyó kialakulásának sem látjuk túl nagy esélyét. Ahogy telik az idő, egyre kevésbé vagyunk fogékonyak a minket körülvevő környezetre, és Lali is cserbenhagyott minket.
Egyre szaporodnak a kutyasétáltatók, akik szintén egy számunkra eddig ismeretlen foltját mutatják meg az emberiségnek. Kedves kis blökijük pórázát szorongatva, arcukon a lelki nyugalom, mintha kedvenc tevékenységüknek hódolnának épp. A helyzet bizarrságát fokozza egy-két kutyusokra erőltetett pulóver vagy topánka.

·                               20.00-23.00
Megfigyelésünk utolsó órái. Feszült izgalommal várjuk Az eseményt, ami majd szép ívet ad a napunknak. A tér biztonságosnak tűnik, nem érezzük veszélyben magunkat, és a már említett Az esemény sem lenne az igazi, ha mi lennénk a szenvedő alanyok. Ezt mondogatjuk magunkban, amikor egy fiatal társaság (30 évesek) már buli hangulatban, nagy lendülettel halad el mellettünk. Szerencsére megússzuk néhány „kedves” beszólással. A tér felveszi az éjszaki élet lüktetését, a levegő megtelik azzal az utánozhatatlan „egyszer élünk” érzéssel. Egyetemistának kinéző vihorászó fiatalok haladnak el mellettünk, hogy az éjszaka számukra hogyan folytatódik, sosem tudjuk meg. 
Megállapítjuk, hogy a nap folyamán ezernyi arcát mutatta nekünk a tér. Az adott időpontban mindig az emberek formálták saját hangulatukhoz. Reggel a „Rohanok, sietek, teszem a dolgom”, aztán a „nincs semmi dolgom, csak potyázok egy kicsit”, majd az ebédszünetre kiugrók, és az iskolából már elszabadulók érdekes keveréke, aztán újra a lüktetés, de már nem az a friss, dinamikus, hanem fáradt és elcsigázott, és végül az éjszaka, ami bódító fátyollal takarja el a bűnt és a szenvedést.
Dolgunk végeztével kimerülve indulunk haza, bár lehet, hogy egy pohár bor még belefér.


Készítette: Dobos Csilla, Pataki Sára, Tóth Viktória

A nyugalom hegye

 Gellért-hegy
A nyugalom hegye

A barátommal látogattuk meg valamelyik délután a Gellért-hegyet. Nem volt kedvem bemenni íráskészségre, neki meg egyáltalán
nem volt órája. Bár nem volt kifejezetten meleg, a szél nem fújt, így nem kellett fagyoskodtunk. Ezért is gondoltuk, hogy
ellátogatunk ide.

Rég nem láttam a barátomat, ezért sok kérdésem volt. Hála Istennek, semmit nem kellett harapófogóval kihúzni a szájából, jóformán
záporoztak a gondolatai. Rátaláltunk egy nagy kiterjedésű füves területre, le is ültünk a zöld gyepre. Illetve a kabátainkra,
nehogy felfázzunk.

Volt már olyan érzésetek, hogy másról beszélgetnétek egy jó baráttal, ha nem ott lennétek, ahol? Nekem ugyan ez jutott eszembe,
mikor elkezdtük kivesézni egymás lelkivilágát. Mintha el kellett volna jönnünk erre a gyönyörűszép tisztásszerű területre csak
azért, hogy elég távolinak érezzük a várost. És persze elég közeli barátnak a másikat. Mintha nem is mi beszélgetnénk, hanem a
hegy adná belénk a gondolatokat. Akárhogy is, a barátságunk szempontjából nagyon fontos volt, hogy eljöjjünk ide. Egyébiránt
néhány házépítőn és egy kutyát sétáltató ürgén kívül nem találkoztunk mással, aminek kifejezetten örültem. Amikor ugyanis egy
barátjával van az ember, olyan, mintha magával beszélgetne. Mondanom sem kell, mennyire hasznosak ezek az eszmecserék az
önismeretünk szempontjából.

Kezdett hűvös lenni, így szedelőzködtünk. Furcsa, hogy ilyen ritkán látogatjuk meg a hegynek ezt a felét, hisz nincs messze,
ráadásul fél nap alatt végigjárható. Mi ugyan ezt nem tettük meg, de egy részét azért körbesétáltuk. Ha a város felett sétálok
egy zöld övezetben, mindig az jut az eszembe, milyen kiváltságos is vagyok. Nem kell a szürke forgatagban tengetnem az életem,
vidéken lakhatok, és még itt is ilyen pompás titkos helyeket találok. Na jó, titkosnak azért nem nevezném, de tény, hogy ritkán
látni embereke a hegy ezen részén.

Bárcsak több időm lenne! Ha időmilliomos lennék, hetente eljárnék ide, mindig más és más barátomat elhozva. Szívesen megmutatnám
nekik ezt a csendes, rendíthetetlen "zöldséget" (zöld-ség, értitek! Hehe). Nade sebaj, majd ha befutok focibíróként, hétvégenként
idejárok majd lazulni. :)

Készítette: Bodó Dani, Ocsenás Gergő és Takács Vivi

Legendás helyszín Buda szegletében

Séta a Feneketlen-tó körül – Gáznár Norbert,Rubóczki Barbara,Varga Adrienn



Ha azt mondjuk budapesti legenda, akkor beugorhat akár a Beatrice együttes csirkedarálási legendája a budapesti koncerten, vagy akár a budapesti szabadság szobor Horthy legendája. Ám sokaknak (legfőképpen a Budán élőknek) első gondolata lehet a Feneketlen- tó. A tó nevét számos történet próbálja megmagyarázni, ám azt nem mondhatjuk egyikre sem, hogy megtaláltuk benne az igazságot.

Volt egyszer egy téglagyár
Többször is elhaladunk mellette nap mint nap, mégis nagyon kevesen ismerik a Feneketlen- tó körül terjengő históriákat.
Déltájban a Kosztolányi Dezső tér felől sétálva találjuk talán a legszebb kilátás a tóra és környékére. A most kicsit jeges, havas ám annál gyönyörűbb táj egyik leglátványosabb eleme a két tornyos katolikus templom. A templom rajta van a legtöbb Feneketlen-tónál készült fényképen, már-már hozzátartozik a tóhoz. A Bartók szobor mellett elhaladva sétálunk le a tó környékén kialakított sétáló utakon. Itt sétálva nagyon nehezen elképzelhető az az 1877-es időszak, amikor a tó kialakult. Annak idején a Kosztolányi Dezső tér még nem létezett, hiszen még maga Kosztolányi is csak 1885 márciusában jött a világra. A tér helyén akkoriban egy téglagyár üzemelt. Lényegében ennek a gyárnak köszönheti a Feneketlen-tó a születését.
Az itt lévő területen egy mocsaras pusztaság volt. Az agyaggyár számára kitűnő területként szolgált az agyag begyűjtésére. A munkások azonban, akárcsak Tolkien meséjében a törpék, itt is túl mélyre ástak. A század vége felé azonban elértek egy forró vizű forrást a föld alatt és ez elárasztotta az egész környéket. Egyik legendás történet is ide kapcsolódik, hiszen amikor a víz elárasztotta a környéket, akkor a munkások a menekülés közben számos munkagépet és eszközt ott hagytak a tóban és vannak, akik szerint ezek a mai napig ott vannak még a tó mélyén. Erre a történetre azonban a búvárok már több alkalommal rácáfoltak.

Sakk a fagyban

A part mentén tovább sétálva egyből ki lehet szúrni a „törzshelyükön” üllő idősebb bácsikat (és meglepő módon ezúttal egy néni is van velük). A törzshely itt pár sakk asztalt takar, aminél a nap szinte bármely időpontjában találunk embereket.
 Csatlakozva hozzájuk, rengeteg történetet tudhatunk meg, ami a tavat érinti. Kiderül, hogy Sándor bácsi heti 3-4 alkalommal is kiül ide az ismerősökkel, termoszban tartott tea és alkalomadtán pár üveg bor társaságában. Ő a Bartók Béla úton lakott szinte egész életében így a Feneketlen- tó már összeforrt mindennapjaival. Tőle tudjuk meg az igazságot is a tó fenekén fekvő munkagépekkel kapcsolatosan is, miszerint a gyárat már 1889-ben bezárták és a talajvíz csak szépen lassan töltötte fel a területet. Egészen hiteles forrást azonban hiába is keresnénk ugyanis nincs senki Sándor bácsiék társaságában, aki megélte volna ezt az időszakot (érdekes is lenne, hiszen akkor 121 évesnek kéne lennie). Mínusz 2 fokot mutat a mérő a Kosztolányi téren, így udvariasan elutasítva egy sakkjátszmát és a termoszos teát, tovább indulhatunk a part mentén. 

Első csók, első szál cigi, sokadik grafiti
A tó nem csak az idősebb korosztályt vonzza. Nem hiszem, hogy hosszas keresgélésre lenne szükség ahhoz, hogy megtaláljuk a fiatalabb korosztályt. Pár perc alatt összefuthatunk csókolózó vagy dohányzó fiatalok csoportjától kezdve a dohányzó és közben csókolózó fiatalok csoportjáig mindenkivel. Ez nyílván köszönhető annak is, hogy a környéken található az ÁVF (Általános Vállalkozások Főiskola) és több gimnázium is.
A tavat számos pad veszi körbe, ám ezek igénybevétele kevésbé javasolt ilyen hidegben. A tó mentén végig haladva megérkezünk a Magyar Ifjúság Szabadságfrontja emlékműhez, ami Illés Gyula és Gulyás Zoltán alkotása. A havat leseperve róla, a fővárosban oly jellemző „huligán művészetet” itt is megjelenik, hiszen alig olvasható a felirat („Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar”) a rengeteg grafiti felirattól.
Ha tovább sétálunk a fák alatt, akkor balra átnézve a tó felett láthatunk pár foltot a Kosztolányi Dezső térből. Ha 130 évvel ezelőtt itt álltunk volna, (attól eltekintve, hogy egy agyaggödör közepén találnánk magunkat) akkor innen tökéletes rálátást kaptunk volna a téglagyárra. A lépcsőn felsétálva egy kissé a tájtól idegen terület tárul elénk. Egy játszóteret találunk a modernebb fajtából. Ez a terület már jóval az után készült, hogy a tó pár másik legendája kialakult volna.

Feneketlen mélység
A feneketlen név ugyanis valószínűleg a töménytelen sitt mennyiség elnyelésének köszönhető. Ha még itt lenne velünk Sándor bácsi, akkor valószínűleg tudna mesélni az itt lezajlott építkezésekről, ami után rengeteg szemetet hordtak a tóba, mert az elnyelt mindent. Pontosabban nem mindent, ugyanis a háború időszaka alatt csak úgy ontotta a hullákat. A tó tetején több alkalommal is találtak elesett katonákat.
Erről azonban a játszótér környékén lévők nem tudnak mesélni, ennek legfőbb oka, hogy teljesen kihalt a terület. Nyilván ilyen hidegben nem sok szülő hozza ki gyermekét játszadozni, ellenben mi most legalább rendkívül jó hógolyó csatákat vívhatunk a megüresedett téren.

                                                                                    Romok a tóparton
Továbbhaladva hamarosan elérünk a gyönyörű terasszal, és a tóra való kilátással rendelkező Hemingway étteremhez. Ha nem lenne ilyen hideg (és persze egy egyetemista számára nem egy kisebb város pár hónapos költségvetésével felérő árba kerülne egy menü) akkor kipróbálhatnánk az óriási teraszon eltöltött ebéd élményét. A látvány azonban így is gyönyörű. Az étterem után azonban már szomorúbb látvány fogad bennünket. A lepusztult Budai Parkszínpad most sem üres természetesen, hiszen több hajléktalan költözött bele. Az ő hideg széltől való védelmükön kívül azonban más célt már nem szolgál a korábban több színdarabnak és rendezvénynek is helyet adó épület. A romos épület az interneten fellelhető felülnézeti képek alapján leginkább egy babiloni függőkert látványát kelti.
           
Otthagyva ezt a szomorúbb látványt, már csak pár méter és rádöbbenünk, hogy körbe is értünk. Még ebben a fogvacogtató hidegben is kibírható, látványos és történetekben gazdag sétát tehetünk a Kosztolányi Dezső tér és a Villányi út felől megközelíthető Feneketlen-tó körül. A tó körül számtalan szobor és műemléket találunk még és mindegyikhez tartozik egy legalább olyan terebélyes történet, mint magához a tóhoz. A Feneketlen-tó legendája körüli kérdésekre azonban valószínűleg sosem kapjuk meg a választ, de pont ez teszi őt érdekessé. Egy legendás területté Buda egy szegletében.