„Én gázlámpákat akarok a pesti utcákon,
Kandelábereket, melyek alatt kalapos
Polgárok sétálnak elmélázva, sétabottal,
Régimódi eszmékkel, ízes szavakkal”
(Balázs Gyula)
1910-et írunk. Hősünk, egy ismeretlen pesti polgár, a belvárosban sétál. Semmi különösebb oka nincs rá, kedvtelésből teszi. Szereti a tarka utcákat s tereket, melyeket lenyűgöző házak szegélyeznek.
Különösen szép látványt nyújt a jogi kar épülete, mely gyakorlatilag egybenőtt a neki támaszkodó katolikus templommal. Mintha egy direkt szimbóluma lenne a hit, erkölcs és tudás hármas értékének. Elvégre itt képzik a jövő értelmiségét. Nagy tudású embereket, kiket minimum úgy fognak szólítani: „tekintetes úr”. Ehhez illően is viselkednek: mindenkor udvariasak, legfőképpen az idősebbekkel szemben. Tisztelettudóan beszélnek egymással, lassan, kimérten, ahogy illik. Az átlagember talán nem is értené őket, miért mondják az időjárásra, hogy „meglehetős”. De hát kérem, ez Pest. A belváros. Itt mindenki érti, ez csak természetes. A füstös kis kávézók teraszán nem akárkik üldögélnek, hanem sznob polgárok. Sznobok, mert nem hajlandóak lesüllyedni a tudatlan tömeg szintjére, hanem büszkék rá, hogy különböznek tőlük.
2010, Budapest. Ugyanott sétálunk. Ízléstelen betonbuckák, krómoszlopok, valamint az utcákon elszórt szemét adja meg az alaphangulatot. A régi, „gyűlölt” korokat idéző, évszázados házakat félig lekopott választási plakátok, s graffitik teszik felismerhetetlenné. Az üzletek kirakatai felett magyar helyett csupán angol feliratok olvashatók... Persze nem csoda. A Nemzeti Múzeum udvarán is csillagos zászlót tépked a szél... Testet öltött az úgynevezett liberalizmus, maga alá gyűrt mindent. A belváros egy ideig még ellenállt, mára azonban az is elesett... Az egyetem épülete még megvan, bár rég mást, s máshogy tanítanak benne. Az erkölcs, a hit immár háttérbe szorult... A diákok sem a régiek. Nem tartoznak ők már az elithez, örülnek, ha lesz munkájuk. Ahogy biztos jövőjük, úgy öntudatuk sincs már. Persze ne legyenek kétségeink, ők még mindig a legértelmesebb réteg, akikkel összefuthatunk az utcán, nem vitás.
Továbbhaladva furcsa dologra leszünk figyelmesek: a ferences templom homlokzatát egy Škoda reklám takarja, persze csak a felújítások idejére. Mindenesetre illúzióromboló. Ahogy az egész belváros. Ha esztétikai szempontjainkat elfeledjük is, nincs mit csinálni a környéken. Pontosabban van: vásárolhatunk, mintha csak egy plázában volnánk. Még a tolakodó tömeg is megvan. Ha jól akarjuk érezni magunkat, legjobban tesszük, ha egy „vendéglátó ipari egységben” töltjük el az időnket. Ebben még mindig jó a környék. Vannak kocsmák, kávézók, éttermek, mindenki megtalálhatja a neki szimpatikusat. Esetleg többet is felkereshet, ha egész napos programra vágyik. Néhány fröccs után már nekünk sem tűnt olyan borzasztónak az egész. Aztán tanúi leszünk egy átlagos utcai jelenetnek. Éljen a multikulti! „Aggyá egy cigit! Na aggyá má geci!”- köszönti az egyik világpolgár a másikat, miközben a jó közérzete érdekében köp is egy nagyot. Amaz lehajtott fejjel továbbsiet, talán mert nem dohányzik, vagy mert tegnap már kapott verést, amikor rendőrért mert kiáltani.
Ezzel úgy döntöttünk befejezzük rövid, és inkább szociográfiai ismereteket hozó felfedező utunkat, s a nagy hidegre való tekintettel, megmaradunk az álomképeknél.
Budapest régen szerethető volt. Nem kell ehhez saját korrajzot készítenünk, elég ha belelapozunk egy Krúdy, vagy Heltai Jenő kötetbe, s rögtön érteni fogjuk. Az egész cikkecske megírásához egy plakát adta az ötletet, vagy úgy is mondhatnám, az háborított fel ennyire. A következő állt rajta: „A belváros új főutcája”. Nos, nem kell új! A régit adnák vissza, annak házaival, üzleteivel és legfőképpen hangulatával! Végül is túlzok. Az épületek egy része még megvan. Csak azt a néhány tízezer embert kellene deportálni... Mondjuk ki Angyalföldre... Az már úgyis menthetetlen. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése