December eleje, reggel. Fagyhalál közeli állapotban ébredek egy nedves padon. Körülnézek. A Móricz Zsigmond körtéren vagyok, Budán. Minden csupa hó és latyak. A pad mellett a szatyraim, amikben hordom az összes "vagyonomat". Szedelődzködni kezdek, a Villányi út felőli aluljáróval szemben vagyok. Az emberek már rohannak munkába. Buda egyik legforgalmasabb tere ez, közlekedési csomópont. Rengeteg villamos- és buszjárat megy itt, valamint - ha minden jól megy - még ebben az évszázadban itt lesz az épülő négyes metró egyik állomása, aminek építkezési munkálatai jelentősen befolyásolják a környék külcsínyét.
A körtéren többszázezer ember fordul meg naponta, nekem és pár hajléktalan sorstársamnak pedig "otthont" ad. Bár itt nem élünk olyan sokan, mint a város pár másik terén, az embereknek így is problémát okozunk, rontjuk a környék "imázsát". A falon egy emléktábla emlékeztet a körtéren történt 1956-os eseményekre. Az őszi szabadságharc ellenállásának egyik központja volt itt. A magyar szabadságharcosok fegyvereiket a tér közepén található Gombában raktározták. A Gomba ma lepusztult állapotú "ipari műemlék", egykor várótermek, üzletek voltak benne. A műemléktől tovább folytatva utamat, betérek egy kis pékségbe, ahol a tegnap koldult pénzemből megveszem mai betevőmet, egy kiflit. A pékséghez közel csalogat a McDonald's gyorsétterem. Ezen is látszik, hogy a körtéren szinte minden megvan, ami egy civilizált nagyváros feltétele: koldusok (például én), rosszul szervezett közlekedés (a villamosok és buszok gyakran egymás nyakában torlódnak), használhatatlan, nagy és ronda épület (Gomba), valamint a fogyasztói társadalom temploma (McDonald's). Ezek mellett az egyik kedvenc helyem a körtéren a kombínó végállomása felé található könyvturkáló. Az utcai antikvárium előtt található egy nagy halomban rengeteg könyv, mind négyszáz forintba kerül. Igaz, itt főleg az értéktelen ponyvák, cirillbetűs és idejétmúlt könyvek találhatók, de egy magamfajta hajléktalan könyvbarátnak ez maga a paradicsom. Ráadásul hallottam, hogy egyszer valaki vásárolt itt egy fedelét vesztett, molyrágta német könyvet, amiről aztán kiderült, hogy egy több mint száz éves német Platón kiadás, és a szerencsés vásárló jó nagy haszonnal adta el a kötetet egy antikváriumosnak. Egy ilyen nekem is jól jönne.
Majd elindultam kedvenc alvóhelyem, a Feneketlen tó felé, amin még mindig nem fog az idő vasfoga. Emlékszem, még édesanyám mesélt a tó legendájáról, hogy annak idején, a Feneketlen-tó helyén üres, mocsaras föld feküdt. A legenda szerint volt itt egy téglagyár, ami még az 1860-as években is működött, egészen addig, amíg a század utolsó éveinek valamelyikében forró vizű forrás nem fakadt a mélyből, és el nem árasztotta az ott tátongó agyaggödröt. A helyi öregek az esemény után sokáig mesélték, hogy a munkások szerszámaikat és gépeiket veszni hagyva menekültek kifelé a gödörből, amelyet teljesen megtöltött a beáramló víz. Akadnak, akik ma is váltig állítják, hogy a munkagépek és azok kezelőinek maradványai még mindig a tó feneketlen mélyén hevernek. A tó partja kedvelt babakocsi-tologató hely, és a nagyobb porontyok is imádnak ide járni vadkacsákat etetni. A fák között meghúzódó padokon szívesen ücsörögnek az idősek a lenyugvó nap fényében. A tó a jelenben is tartogat titkokat: az elmúlt évben jócskán leapadt a vízszint, aztán pár hónappal később furcsa habzás okozott riadalmat a környék lakóiban. A park egyik sarkában modern játszótér várja a legkisebbeket, a másik sarkában álló Budai Parkszínpad lepusztult helyiségeiben szórakozó közönség helyett mi, hajléktalanok és városi galambok vertünk tanyát. A nyolcvanas évekre elapadtak a tavat tápláló források, és a helyi élővilág, a nagy halállomány erős pusztulásnak indult. Később a helyzet javulni látszott, állítólag néhány hal újra felbukkant, de sajnos ezt mi már most nem látjuk, nem csillapíthatjuk velük szűnni nem akaró éhségünket.
A hideg is kezd már nagyon elviselhetetlenné válni számomra. Utolsó kísérletként megpróbálom megkeresni a tegnap esti vodkámat, hogy az alkohol melegítse fel átfagyott testemet. Kis séta után meg is találom egy közeli padon, ám az üveg üres, és még a cigarettám is elfogyott. Éhes vagyok, fáradt vagyok és fázom. És még ma nem is kéregettem, így újabb falathoz nem juthatok. Végső elkeseredésemben elmegyek a közeli villamos megállóhoz. Pár perc várakozás után végre feltűnik egy szerelvény, melyre gyorsan fel is pattanok. Itt már kellemesebb az idő. Kicsit megmelengetem magam az ingyenes utazás közben, ám egy ellenőr érkezése megzavar magányomban és leszállít a körtéren. És ismét itt. Már sötét van és egyre hűvösebb. Leülök az egyik padra és újra belekezdek a napi rutinba: „Éhes vagyok, segéllyenek!!!”
December eleje, reggel. Fagyhalál közeli állapotban ébredek egy nedves padon. Körülnézek. A Móricz Zsigmond körtéren vagyok, Budán. Minden csupa hó és latyak. A pad mellett a szatyraim, amikben hordom az összes "vagyonomat". Szedelődzködni kezdek, a Villányi út felőli aluljáróval szemben vagyok. Az emberek már rohannak munkába. Buda egyik legforgalmasabb tere ez, közlekedési csomópont. Rengeteg villamos- és buszjárat megy itt, valamint - ha minden jól megy - még ebben az évszázadban itt lesz az épülő négyes metró egyik állomása, aminek építkezési munkálatai jelentősen befolyásolják a környék külcsínyét. 
A körtéren többszázezer ember fordul meg naponta, nekem és pár hajléktalan sorstársamnak pedig "otthont" ad. Bár itt nem élünk olyan sokan, mint a város pár másik terén, az embereknek így is problémát okozunk, rontjuk a környék "imázsát". A falon egy emléktábla emlékeztet a körtéren történt 1956-os eseményekre. Az őszi szabadságharc ellenállásának egyik központja volt itt. A magyar szabadságharcosok fegyvereiket a tér közepén található Gombában raktározták. A Gomba ma lepusztult állapotú "ipari műemlék", egykor várótermek, üzletek voltak benne. A műemléktől tovább folytatva utamat, betérek egy kis pékségbe, ahol a tegnap koldult pénzemből megveszem mai betevőmet, egy kiflit. A pékséghez közel csalogat a McDonald's gyorsétterem. Ezen is látszik, hogy a körtéren szinte minden megvan, ami egy civilizált nagyváros feltétele: koldusok (például én), rosszul szervezett közlekedés (a villamosok és buszok gyakran egymás nyakában torlódnak), használhatatlan, nagy és ronda épület (Gomba), valamint a fogyasztói társadalom temploma (McDonald's). Ezek mellett az egyik kedvenc helyem a körtéren a kombínó végállomása felé található könyvturkáló. Az utcai antikvárium előtt található egy nagy halomban rengeteg könyv, mind négyszáz forintba kerül. Igaz, itt főleg az értéktelen ponyvák, cirillbetűs és idejétmúlt könyvek találhatók, de egy magamfajta hajléktalan könyvbarátnak ez maga a paradicsom. Ráadásul hallottam, hogy egyszer valaki vásárolt itt egy fedelét vesztett, molyrágta német könyvet, amiről aztán kiderült, hogy egy több mint száz éves német Platón kiadás, és a szerencsés vásárló jó nagy haszonnal adta el a kötetet egy antikváriumosnak. Egy ilyen nekem is jól jönne.
Majd elindultam kedvenc alvóhelyem, a Feneketlen tó felé, amin még mindig nem fog az idő vasfoga. Emlékszem, még édesanyám mesélt a tó legendájáról, hogy annak idején, a Feneketlen-tó helyén üres, mocsaras föld feküdt. A legenda szerint volt itt egy téglagyár, ami még az 1860-as években is működött, egészen addig, amíg a század utolsó éveinek valamelyikében forró vizű forrás nem fakadt a mélyből, és el nem árasztotta az ott tátongó agyaggödröt. A helyi öregek az esemény után sokáig mesélték, hogy a munkások szerszámaikat és gépeiket veszni hagyva menekültek kifelé a gödörből, amelyet teljesen megtöltött a beáramló víz. Akadnak, akik ma is váltig állítják, hogy a munkagépek és azok kezelőinek maradványai még mindig a tó feneketlen mélyén hevernek. A tó partja kedvelt babakocsi-tologató hely, és a nagyobb porontyok is imádnak ide járni vadkacsákat etetni. A fák között meghúzódó padokon szívesen ücsörögnek az idősek a lenyugvó nap fényében. A tó a jelenben is tartogat titkokat: az elmúlt évben jócskán leapadt a vízszint, aztán pár hónappal később furcsa habzás okozott riadalmat a környék lakóiban. A park egyik sarkában modern játszótér várja a legkisebbeket, a másik sarkában álló Budai Parkszínpad lepusztult helyiségeiben szórakozó közönség helyett mi, hajléktalanok és városi galambok vertünk tanyát. A nyolcvanas évekre elapadtak a tavat tápláló források, és a helyi élővilág, a nagy halállomány erős pusztulásnak indult. Később a helyzet javulni látszott, állítólag néhány hal újra felbukkant, de sajnos ezt mi már most nem látjuk, nem csillapíthatjuk velük szűnni nem akaró éhségünket.
A hideg is kezd már nagyon elviselhetetlenné válni számomra. Utolsó kísérletként megpróbálom megkeresni a tegnap esti vodkámat, hogy az alkohol melegítse fel átfagyott testemet. Kis séta után meg is találom egy közeli padon, ám az üveg üres, és még a cigarettám is elfogyott. Éhes vagyok, fáradt vagyok és fázom. És még ma nem is kéregettem, így újabb falathoz nem juthatok. Végső elkeseredésemben elmegyek a közeli villamos megállóhoz. Pár perc várakozás után végre feltűnik egy szerelvény, melyre gyorsan fel is pattanok. Itt már kellemesebb az idő. Kicsit megmelengetem magam az ingyenes utazás közben, ám egy ellenőr érkezése megzavar magányomban és leszállít a körtéren. És ismét itt. Már sötét van és egyre hűvösebb. Leülök az egyik padra és újra belekezdek a napi rutinba: „Éhes vagyok, segéllyenek!!!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése